Szabály az szabály
 


A rekkenő nyári hőségben keservesen zötykölődött Pest felé a fehérvári személyvonat. Kevesen utaztak rajta. Augusztusban, délidőben alighanem csak az száll vonatra, akinek feltétlen szükséges utaznia.

A lány Martonvásáron szállt fel, ölében a riadt kis fehér uszkárral. A cseppnyi szőrpamacsnak valószínű az első utazása lehetett ez, ugyanis egész testéből reszketett, s aprócska fejét védelmet kérően fúrta a gazdasszony ölébe. Amaz igyekezett elviselhetővé tenni az öleb számára a megpróbáltatásokat. Hol az újságával legyezgette, hol a füle tövét vakargatta. Mivel én is „kutyabolond” vagyok, odaültem hozzájuk , s így tudtam meg, hogy Bobi 3 hónapos és látogatóba mennek a lány édesanyjához. Alig beszélgettünk pár szót, amikor határozott léptekkel belépett a kalauz. Útitársnőmmel engedelmesen vettük elő a jegyünket, ő azonban dörgedelmes hangon megelőzte buzgalmunkat:

A kutya a vonaton csak szájkosárral a peronon szállítható!

Először azt hittük, viccel, hisz az öklömnyi Bobinak talán még fogai sem voltak, ám a fegyelem zordon őre megismételte a felszólítást.

Ugyan már, hisz ki sem látszik a gazdi öléből...- próbáltam védeni őket, de a kalauz kérlelhetetlen maradt.

A szabály az szabály, kérem! Én pedig azért vagyok itt, hogy betartassam.

Mit volt mit tenni, a kedves kis páros kivonult az üres kupéból a még üresebb peronra. A kicsi uszkár kölyök nehezen viselte a szájkosarat, nyüszített, s a tappancsával állandóan le akarta rángatni magáról. Nem értette, miért kell rajta lennie ennek a furcsa dolognak. Igaz, mi sem-de hát szabály az szabály, s nem volt helyes semmiféle ellentmondásnak.

Épp, hogy elhagytuk Érdet, amikor nagy robajjal kivágódott az ajtó. Egy csapat toprongyos suhanc viharzott be a kupéba, szakadt piszkos farmernadrágokban, szegecselt övekkel, rongyosan, piszkosan. A vezérük, egy felnyírt lila hajú egyik kezében egy üveg kibontott vodkát szorongatott, a másikban nyitott bicska volt. Tíz perc leforgása alatt valóságos csatatérré varázsolták a kupét.

A kalauz...?! Majd lehajítjuk a vonatról...! -bődülte el magát a lila hajú, amikor az egyik tárrsa megkérdezte, hogy mi lesz, ha kéri valaki a jegyüket. S hogy nyomatékot adjon a szavának, a kezében szorongatott késsel jó nagy darabot kihasított az egyik ülés bőrtámlájából

A peronon a lány riadtan szorította magához a még rémültebb kiskutyát, mintha egymástól várnának védelmet a vandál pusztítóktól. A szegény kis állat még mindig azzal volt elfoglalva, hogy tappancsaival lerángathassa magáról a szájkosarat. A kalauz a másik peronon állt. Úgy tett, mintha nem venné észre a huligánokat. Valószínű felmérte, hogy hiába jól megtermett legény, egymaga nem szállhat szembe a négy fiúval, akik részeg őrjöngésükben valóban képesek lehetnek kilökni őt a vonatból. Rájuk sem nézett tehát, mintha rombolásuk a világ legtermészetesebb dolga volna, s elsietett a másik irányba.

Szerencsére a randalírozók leszálltak a következő állomáson. Bűz, szétszórt csikkek, szotyolahéjak és felhasított ülés maradt csak utánuk.

Ekkor érkezett vissza a kalauz. Bizonyára meggyőződött, hogy már senki nem akarja lehajítani a vonatról. Ahogy ránéztem, összetalálkozott a tekintetünk. Bár egyetlen szót sem szóltam, úgy érezhette, hogy tartozik némi magyarázattal.

Engem azért fizetnek, hogy rendet tegyek a vonaton – mondta kevésbé fennhéjázó hangon, mint amikor a lányt és a kiskutyát „száműzte” a kupéból, hivatkozva a zord szabályzatra.

Hát én megpróbálom ezt – legalábbis ameddig tudom...

Horváth Andrea: Társaink Isten házában

White Golden Book Kft.

Budapest, 2004.

 
 



 

Támogatóink-Partnereink

 



Fehérkereszt Állatvédő Liga Dömötör kisállatrendelő

Feldmájer és Somogyi Ügyvédi Iroda


Zimay Zsuzsanna közjegyző


kutyakozmetikus
RTL klub Index.hu