Magány
 


Magány

Már egyikük sem emlékszik, hogyan kezdődött a barátságuk. De egy időben a Fejér megyei falucskában mindig együtt látták a hajlott hátú idős nénit és a fekete kiskutyát.

Az asszony már évtizedek óta özvegy volt, egyedül élt szegényes kis házában. Ha ki is mozdult néhanap, csak a temetőbe ment, hogy rendbe tegye férje sírját.

Az ennivalót szociális gondozónő hordta neki. Ritkán lakott jól, de a kevésért is hálás volt. Mindig az mondta, az ő korában ennyi is elég, nem kell sok étel az öreg gyomornak.

A kis fekete kutya egy kora téli napon szegődött hozzá. Ki tudja, mióta kóborol egyedül? Sovány kis testén, loncsos bundáján látszott, hogy mindenhonnan elzavarhatták. Vágyott a szeretetre, az emberi szóra. S az idős néni megérezte, hogy ugyanúgy szenved a magánytól, mint ő maga.

Először csak megsimogatta a fekete kis buksit, de az állatban ez régi emlékeket ébreszthetett fel. Megnyalta a ráncos, reszketeg kezet, és hűségesen követte a nénit a temetőtől egészen hazáig.

Másnap reggel ott ült a küszöb előtt. Amikor a néni kinyitotta az ajtót, hogy leseperje az éjjel esett havat, a kutya gombszemében felcsillant az öröm és boldogan csóválta a farkát.

- Na, gyere te szegény! –simogatta meg az öregasszony.

Majd kis dobkályhája mellett puha vackot csinált neki régi pokrócokból.

Ettől kezdve mindig együtt voltak. A kutya elkísérte a nénit a temetőbe, ő pedig megosztotta vele szerény kis ebédjét és a vacsoráját. A szociális gondozónő eleinte nem békült meg az új lakóval.

- Egye meg inkább maga az ételt! – perelt az öregasszonnyal. – Manapság még a tehetősebbek sem tartanak kutyát.

De aztán megenyhült, s a nénikének egy kicsit több ételt hozott. A gondozónő a saját ételmaradékából vitt a kutyának, vagy a boltban vett neki egy kis szalonnát. A kutya mintha megérezte volna, s egy idő után épp olyan hálásan nyalta meg a gondozónő kezét, mint az új gazdáét.

Egy téli napon láttam őket újra. A néni levert volt, s mintha a kutyára is átragadt volna a szomorúság.

- Képzelje kedveském, kórházba kell mennem. – panaszolta. – A szomszédom vállalta, hogy rövid ideig eteti a kutyát, de ha tovább kell maradnom, nem tudom, mi lesz. Fizetni nem tudok érte, hiszen még a gyógyszereimet sem tudom kiváltani. Azt nem várhatom el, hogy ő tartsa el időtlen időkig, hisz neki is alig futja ennivalóra. Ha nem engednek ki pár héten belül, el kell altatnom a kutyát…

Elhallgatott, s a ráncos arcon egy könnycsepp gördült le. De mintha elszégyellte volna magát, gyorsan továbblépett, s csak magának tette hozzá halkan:

- Nem akarom, hogy éhezzen, szenvedjen szegény. Biztosan volt benne része bőven. Társ nélkül jobb is meghalni. ÉN már csak tudom, mi az a magány.

Aztán elmúlt a tél, a tavasz is. A faluban hónapokig nem látta senki az öregasszonyt és a kiskutyát.

Egy júniusi reggelen tűnt fel újra a néni. Az arca még ráncosabb volt a hosszú kórházban fekvés után. A botjára görnyedve botorkált keservesen a temető felé. Egyedül volt.

Nem láttam mellette a kis fekete kutyát.

Horváth Andrea: Társaink Isten házában

White Golden Book Kft.

Budapest, 2004

 
 



 

Támogatóink-Partnereink

 



Fehérkereszt Állatvédő Liga Dömötör kisállatrendelő

Feldmájer és Somogyi Ügyvédi Iroda


Zimay Zsuzsanna közjegyző


kutyakozmetikus
RTL klub Index.hu