Szent Franciska
 


Szent Franciska

A szürke lakótelep kis terén naponta feltűnt kopott kabátkájában. Nem mindig azonos időben érkezett, de kis védencei, a telep kóbor állatai pár percen belül összesereglettek és a lábához dörgölőzve várták, mi kerül elő az öregasszony táskájából. Sosem hagyta cserben őket, bőven hozott nekik párizsit, csontot, szalonnadarabkát. Legtöbbször beszélt is hozzájuk. Nevet adott nekik, megvakargatta a fülük tövét, megsimogatta bundácskájukat.

A lakók „Szent Franciskának” csúfolták. A gyerekek gyakran utánakiabáltak az utcán, de ő nem törődött vele. Azon sem mérgelődött, ha felnőttek ráförmedtek, ne szoktassa ide ezeket a piszkos, kóbor állatokat.

Ők is Isten teremtményei – válaszolta ilyenkor szelíden. Gondoskodnunk kell róluk, ha éheznek és fáznak.

A kis állatok meghálálták az idős hölgy jótékonyságát. A macskák barátságosan doromboltak, a kutyák megnyalták a kezét, s az etetés végezetével elkísérték a kapuig. A hölgy ilyenkor valóban úgy tett, mint Assisi Szent Ferenc, aki értett az állatok nyelvén, s megígérte, hogy másnap ismét eljön hozzájuk.

Egy időre aztán eltűnt, a környékbeliek közül senki sem érdeklődött utána. A tömbbizalmi azonban tudta, hogy az asszony kórházban van. Egy este, amikor épp indult volna, hogy megetesse az „állatait”, kés suhanc leütötte, és elvették a táskáját. A kis nyugdíja volt benne. Minek kísérteni a sorsot, gondolta a tömbbizalmi közömbösen. Manapság kevés öregasszony kószál az éjszaka az utcán, ráadásul pénzzel a táskájában. Aztán fogott egy seprűt, és elkergette a térről a védelmezőjükre várakozó éhes állatokat. Azok azonban hűségesek voltak. Naponta többször is felbukkantak a téren, s reménykedve várták az asszonyt. Két hét is eltelt, mire „Franciska” újra megjelent, táskájában párizsivégekkel, kolbászdarabkákkal. A kezén még gézpólya volt, a szeme fénytelen, s a korábbinál is több ránc sötétlett az arcán. De amikor a cicák a lábához dörgölőztek, a kutyák pedig felugráltak rá, mintha kicserélték volna. Már nagyon hideg volt, de ettől kezdve mindig több időt töltött furcsa kis családjával.

Egyszer azonban, amikor feltűnt a sarkon, nem szaladtak elé az állatok. Meglepődve nézett körül, cicegett a macskáknak, nevükön szólította a kutyákat. Ekkor vette észre az egyik bokor alatt heverő tetemet. Odaszaladt hozzá, s valósággal megdermedt a látványtól. A megmérgezett cica mellett még két másik hevert. A kutyák alighanem félrevonultak, ahogyan a legtöbb állat teszi haláltusájában.

„Franciska” leroskadt a havas, vizes padra, s olyan keservesen sírt, mintha a családját gyászolná. A térre nyíló ablakokból bizonyára sokan látták, de senki nem ment le hozzá. Kezéből kiesett a zacskó, a piszkos havon szétgurultak a csontok és a kolbászdarabkák. Aztán felállt, megrázta magát és hazafelé indult. Ahogy távolodott az üres térről, úgy tűnt, mintha a lelketlen monstrumok magukba olvasztanák törékeny alakját.

Horváth Andrea: Társaink Isten házában

White Golden Book Kft.

Budapest, 2004.

 
 



 

Támogatóink-Partnereink

 



Fehérkereszt Állatvédő Liga Dömötör kisállatrendelő

Feldmájer és Somogyi Ügyvédi Iroda


Zimay Zsuzsanna közjegyző


kutyakozmetikus
RTL klub Index.hu